Orbán Balázs – #MeToo! Velem is megtörtént kicsiben!

Rácz András balladája bizonyítja, hogy a politikában semmi sem lehet elég kicsi vagy hétköznapi ahhoz, hogy ne váljon egy „grandiózus” árnyékháború eszközévé.

Igen, a félreszakértett tankháború után egy átlagos, négy keréken guruló jármű, amely Rácz fantáziájában az Orbán-rezsim titkos machinációinak szimbólumává vált.

A valóság visszaköszön

Miután másfél hét szívós „oknyomozás” és szellemi légakrobatika után Rácz András kénytelen-kelletlen belátta, hogy Orbán Balázs tényleg maga írta a doktoriját (igen, a valóság időnként ilyen kegyetlenül unalmas tud lenni), újabb frontot nyitott az „igazság” fáradhatatlan keresésében. 

A történész drámai bejegyzéséhez mellékelt egy fotót a rejtélyes négykerekűről, mintha egy Bond-film kulcsjelenetét készült volna leleplezni. Bár konkrétan nem mondta ki, hogy Orbán Balázsnak bármi köze lenne a járműhöz, a sejtelmes aláfestés és a kontextus alapján az üzenet világos volt: valami bűzlik ezen a parkolóhelyen, és ez biztosan nem az autó kipufogója.

És most kapaszkodjunk meg: kiderült, hogy 

Magától a miniszterelnök politikai igazgatójától tudtuk meg, hogy ez a jármű a legvadabb konteók ellenére sem rejti a világuralmi terv titkos tervrajzait.

Rácz legújabb árnyékra vetődése persze nem hagyható figyelmen kívül.

Az eredmény? Egy kisbusz, ami ugyanúgy egyhelyben áll, ahogyan a történész érvei is. De azért szórakoztató nézni, ahogy Rácz András minden hétköznapi tárgyból politikai metaforát próbál faragni – legközelebb talán egy talált radír lesz a nagy leleplezés tárgya. 

#MeToo

Képzeljünk el egy világot, ahol a gondolat szabadsága ünnepelt érték. Ahol az egyetemi falak között a vita szelleme szárnyal, és ahol a különböző vélemények ütköztetése nem bűn, hanem erény. Most képzeljük el ennek az ellenkezőjét: egy világot, ahol a dogmák szentek, a kérdéseket elhallgattatják, és a kritikus gondolkodót kiközösítik. 

Az ELTE akkori légköre nyíltan hirdette: demokrácia nincs liberalizmus nélkül. A témám tehát nem csupán provokatív volt, hanem egyenesen eretneknek számított a volt marxista, hirtelen liberálissá vált tanárok szemében (Tisztelet a kivételnek, Mezei Balázsnak, Steiger Kornélnak – előbbi értette a liberalizmus és a demokrácia különbségét, utóbbi pedig – habár másként látta a világot – Platón demokráciakritikájában segített sokat).

A konzulensem – O. Imre, a teljes nevét a filozófia tanszék könyvtárában mindenki megtalálhatja – elismerte a dolgozatom értékét, jelest adott rá. Mégis, a védés előtt két héttel visszalépett. Mint később megtudtam, nem önszántából. 

Nemcsak a dolgozatommal, hanem velem is volt problémája (akkoriban alapítottuk a Jobbikot – a régi Jobbikot). Egy tévévita után (Friderikusz Sándor – A szólás szabadsága, MTV ), ahol nem értettünk egyet, a folyosón gyakorlatilag megfenyegetett. Azt mondta: nem a demokráciával van problémám, hanem azzal, hogy „antidemokratikus” vagyok. Meg azt is mondta, hogy „rosszban sántikálok”.

Lefasisztáztak az ELTE-n

A politikaelmélet szakon – ahová a filozófia mellett jártam – egy másik tanár (T.László, szociológus), aki nincs már köztünk, megmutatta, hogyan lehet a kettős mércét a személyes lejáratás eszközévé emelni. Amikor a „nácizmus és a fasizmus összehasonlításáról” húztam tételt, a tanár a folyosóra kikiabálta: „Testhez álló feladat, abból biztosan nagy jeles lesz!” 

Akkor is, most is abszurdnak tartom, hogy egyetemi közegben a személyes véleménytől eltérő gondolkodást azonnal megbélyegzik.

Számos történetet tudnék még mesélni… lehet egyszer fogok is! Miért nem tudtam a doktori képzést időben elkezdeni, s miért ment el az egésztől a kedvem? Miért nem taníthattam az ELTE-n, miként közösítettek ki a tanárok, s így – a diplomám megszerzése után – miért lettem inkább a Károli Gáspár Egyetem óraadó tanára? Milyen vitám volt Ludassy Máriával a Népszabadságban? Hogy védett meg Molnár Tamás egy alkalommal személyesen… Habár könyveim jelentek meg később, tanítottam és publikáltam, de tudományos fokozatot sohasem szerezhettem – és egy idő után nem is akartam. Minek? Az a közeg ne fogadjon be, annak a klubnak tagja sosem akartam lenni. De nem bánok semmit sem, ismét mindent ugyanúgy csinálnék – megtaláltam a helyem. 

(S persze voltak nagyszerű és más véleményre nyitott tanáraim is. Simon János, Fricz Tamás, Kelemen János, Nyíri Kristóf, Bodnár M. István, Kiss Endre, Ruzsa Imre és Ruzsa Ferenc, akikkel nem értettünk egyet politikai kérdésekben, de ez egyáltalán nem volt fontos. Ők tanítottak, én igyekeztem tanulni – az antikvitásról, a metafizikáról, a logikáról, a történelemről és a politika természetéről.)

Sötét árnyék

Azt hittem, húsz esztendő alatt változott valami. 2010 után reménykedtem, hogy az egyetemi világban is teret kap a valódi vita. De az Orbán Balázs doktoravatása körüli politikai hercehurca megmutatta: semmi sem változott. A politikailag elfogult tanárok és a kettős mérce ugyanúgy jelen vannak, mint 2003-ban.

Miért? Mert a liberalizmus szent tehenei még mindig érinthetetlenek. Aki pedig ezeket a teheneket kérdőre vonja, azt – ha nem is nyíltan, de lélekben – ugyanúgy megfenyegetik a folyosón, mint engem egykoron.

A mai magyar egyetemi életnek nem szabadna ilyen árnyékok között vergődnie. 

De amíg a dogmatikus gondolkodás uralja a terepet, addig marad a politikai megbélyegzés és a konzulens nélküli szakdolgozatok világa. Én azonban továbbra is hiszem: a szabadság nem a dogmákban, hanem azok kritikájában él.

Nyitókép:  AVCO Embassy Pictures / Collection ChristopheL via AFP